Mikulás napja:
Mikulás reggele: hová tűnt a híres szakáll?
Egy hideg, havas decemberi reggelen a Mikulás vidáman pattant ki az ágyából. Friss hó borította a tájat, és minden kisgyermek izgatottan várta, hogy éjjel érkezik a piros ruhás jótevő. Ahogy Mikulás a tükör elé lépett, hogy eligazgassa híres, hosszú, fehér szakállát, meglepve vette észre, hogy a szakálla… eltűnt!
„Jaj, hát ez meg hogy lehet?” dörmögte Mikulás, és kétségbeesetten keresgélni kezdett az ágy alatt, a párnák között, sőt, még a csizmájában is. De a szakállnak nyoma sem volt. „Most hogyan megyek így a gyerekekhez? Szakáll nélkül nem is vagyok igazi Mikulás!” – sóhajtott.
Az eltűnés nyomában: furcsa jelek a házban
Mikulás elindult, hogy megnézze, nem szaladt-e el a szakálla. Az ajtó mellett apró, selymes fehér szőrszálakat talált. Az ablak alatt egy picike zöld sapkát vett észre, amit a manói szoktak hordani. A konyhába érve furcsa, cukros illat terjengett, sőt, az asztalon félbehagyott mézeskalács is hevert.
„Valami különös dolog történt itt ma éjjel!” gondolta Mikulás. „Talán valaki tréfát űz velem? Vagy csak véletlenül történt az egész?” Egy halk nevetés hangzott fel a sarokból, de amikor Mikulás odafordult, senkit sem látott.
Segítség a manóktól: közös nyomozás indul
Mikulás gyorsan összegyűjtötte a manóit. „Kedves manók, nagy baj történt! Eltűnt a szakállam! Segítsetek megtalálni, kérlek titeket!” – kérte őket.
Pindur, a legkisebb manó, nagyot pislogott. „Hűha, szakáll nélkül tényleg nem ismernének rád a gyerekek. Induljunk nyomozni!” Szorgos, a legidősebb manó, a fehér szőrszálakat vizsgálgatta: „Ezek bizony Mikulás szakállából valók. Menjünk a nyomuk után!”
A manók minden zugot átkutattak. Megnézték a játékgyár minden sarkát, a rénszarvasistállót, sőt még a hóember-növesztő szobát is.
Gyanúsítottak: ki lehet a szakáll tolvaja?
A rénszarvasok közül Rudolf megszólalt: „Én csak egy fehér szalagot láttam elsuhanni ma éjjel!” A többiek csak rázogatták a fejüket. A manók mindenkit megkérdeztek: a kandallóban lakó tündért, az udvaron játszó hópelyheket, még a mézeskalács házikó lakóit is.
Egyik manó egy huncut, csillogó szemű mókust vett észre, aki a Mikulás szánja mellett ugrándozott. A bajusza felett egy apró fehér pamacsot viselt. „Mókuska, nem láttad a Mikulás szakállát?” – kérdezte Pindur.
A mókus pironkodva előbújt: „Én csak egy puha, fehér valamit találtam kint a hóban. Olyan jól esett belegömbölyödni, hogy el is vittem az odumba. Nem tudtam, hogy a Mikulás szakálla!”
Meglepetés a végén: visszakapja-e Mikulás a szakállát?
A manók és Mikulás együtt indultak a mókus odújához. Bent, a levelek és makkok között, ott feküdt a híres, puha szakáll, pici hajtűkkel feltűzve, hogy jól melegítsen. A mókus szégyenlősen visszaadta Mikulásnak.
„Bocsánatot kérek, Mikulás bácsi. Nem akartam bajt csinálni, csak nagyon fáztam a nagy hidegben” – mondta a mókus.
Mikulás megsimogatta a fejét. „Semmi baj, mókuska. Örülök, hogy segíthettem neked melegedni, de most vissza kell szereznem a szakállamat, mert sok gyerek vár rám!”
A manók gyorsan visszaigazgatták a szakállat Mikulás állára. Mikulás boldogan nézett a tükörbe: „Na, most már újra igazi Mikulás vagyok!” – mondta nevetve.
A mókus kapott egy puha sálat ajándékba, hogy ne fázzon többet. A manók összenevettek, Mikulás pedig útnak indult, hogy minden gyereknek örömet szerezzen az éjszaka.
És hogy mi a mese tanulsága? Fontos, hogy szeressük egymást, és mindig segítsünk, ha valaki bajba kerül. Néha egy apró félreértés is jót hozhat: egy szép barátságot vagy jócselekedetet.
Így volt, igaz volt, tán mese volt.