Mikulás napja:
A kis manó reggele: az óra titokzatos eltűnése
Volt egyszer egy kedves kis manó, akit Zsombinak hívtak. Zsombi egy napsütéses, zöld erdei tisztás közepén lakott, egy apró moha házikóban. Minden reggel egy kerek, sárgaréz órácska ébresztette fel, amit nagyon szeretett. Ez az óra nemcsak pontosan járt, de mindig vidáman csengett, és különleges dallamával kacagásra késztette Zsombit.
Egyik reggel azonban, amikor Zsombi álmos szemecskéit kinyitotta, nem hallotta az ismerős csilingelést. Odakapta a fejét az ágya melletti asztalkára, de az óra sehol sem volt. Először csak hunyorgott, aztán óvatosan körbenézett. „Hol lehet az én órácskám?” – kérdezte magában, majd hangosan is kimondta. De az óra nem bújt elő se a paplan alól, se a párna mögül.
Nyomozás indul: a manó megoldást keres
Zsombi manó kapkodva felugrott, és keresni kezdett. Benézett a szekrénybe, a cipői közé, és megvizsgálta minden szegletét a kis háznak. De az óra sehol sem volt. Egy pillanatra szomorúság ült ki arcára, de aztán eszébe jutott, hogy a manók sosem adják fel könnyen.
„Nyomozó leszek ma!” – mondta elhatározottan. Még egy apró nagyítót is felvett a zsebébe, hátha szüksége lesz rá. Lassan körbejárta a házat, figyelte a padló recsegését, és kereste az óra apró lábnyomait – bár tudta, hogy az órák nem járnak lábon. De hát sose lehet tudni! Amikor a házban már mindent átnézett, úgy döntött, hogy kimegy az udvarra, hátha a szellő vagy valaki más vitte el az óráját.
Találkozás segítőkész erdei barátokkal
Az udvaron Zsombi találkozott régi barátaival. Először a szorgos hangyákkal futott össze, akik éppen reggeliztek egy eldőlt gombakalap alatt.
„Sziasztok, kedves hangyák! Nem láttátok véletlenül az én órámat?” – kérdezte reménykedve.
A hangyák megrázták a fejüket. „Nem láttuk, Zsombi manó, de segítünk keresni!” – mondták lelkesen, és szétszéledtek a fűszálak között.
Kicsit arrébb Zsombi találkozott Pöttyel, a kíváncsi kismadárral is. „Csip-csirip, mi baj van, Zsombi?” – kérdezte Pötty.
„Eltűnt az ébresztőórám, Pötty, nem tudod, merre lehet?” – sóhajtott Zsombi.
Pötty megrázta a szárnyait. „Nem láttam, de felülről körülnézhetek az erdőben!” – csiripelte, és már szállt is az ég felé.
Meglepő nyomok vezetnek a varázslatos ligetbe
Nem telt el sok idő, amikor a hangyák izgatottan szaladtak vissza Zsombihoz. „Találtunk valami furcsát a patak partján!” – mondták. Zsombi odasietett, és látott néhány apró, fényes fogaskereket a fűben. Ezek az ő órájából származhattak!
„Ez jó nyom!” – mondta Zsombi boldogan, és elindult a patak mentén. Pötty is visszatért, és jelezte, hogy a ligetnél valami csillog a bokrok között.
Zsombi, a hangyák és Pötty együtt mentek tovább, és megérkeztek a varázslatos ligethez. Ez egy különleges hely volt, ahol minden fűszál kicsit magasabb, minden virág színesebb volt, és a levegőben édes illat terjengett.
A bokrok között Zsombi megpillantotta az óráját, de nem volt egyedül: Kóc, az aprócska, kíváncsi egér éppen a dallamát próbálta utánozni egy fűszál fuvolával.
Az elveszett óra visszakerül, a manó tanulsága
Zsombi boldogan odaszaladt. „Kóc, az az én órám!” – kiáltotta.
Kóc megszeppenten nézett fel. „Ó, bocsáss meg, Zsombi! Annyira megtetszett a csilingelő hangja, hogy kölcsön akartam kérni egy kis időre. De nem szóltam senkinek, és most látom, hogy aggódtál miatta.”
Zsombi elmosolyodott. „Nem haragszom, Kóc, de legközelebb kérj engedélyt, mielőtt elviszel valamit. Ha szóltál volna, megosztottam volna veled a dallamát. A barátok így tesznek.”
Kóc bólintott, és visszaadta az órát. „Köszönöm, Zsombi! Ígérem, hogy legközelebb megkérdezlek.”
A kis manó boldogan vitte haza az óráját, és este a barátaival együtt hallgatták a csilingelését. Így tanulták meg mindannyian, hogy a szeretet, az őszinteség és a segítség fontosabb, mint bármi más.
Így volt, úgy volt, igaz volt, talán mégsem – de ez már egy mese volt!