Mikulás napja:
Egy magányos kis manó téli kalandja kezdődik
Volt egyszer egy pici, piros sapkás manó, akit Mirkónak hívtak. Mirkó egy nagy, sötét erdő szélén lakott, apró, mohapárnás házikójában. Szeretett kint játszani a fák között, de a téli napokon gyakran érezte magát egyedül, mert a többi manó ilyenkor inkább odabent üldögélt forró teával és mesékkel.
Egyik reggel, amikor Mirkó kinézett az ablakán, mindent vastag, puha hó borított. Felkapta a kabátját, a legmelegebb sálát, és kis csizmájában kilépett a csillogó fehérségbe. Úgy döntött, ma is körülnéz az erdőben, hátha talál valami érdekeset.
A hóesésben egy különös nyomra bukkan
Ahogy Mirkó lépkedett, minden lépése alatt roppant a hó. Egyszer csak valami furcsa dolgot vett észre: apró, ismeretlen lábnyomok vezettek befelé az erdő sűrűjébe. Mirkó kíváncsi lett. Vajon ki járt erre? Nem voltak ezek se madár, se mókus, se nyúl lábnyomai.
– Hm, ki lehetett az? – gondolkodott hangosan, és elindult a nyomokat követve.
A nyomok egy hóval borított bokorhoz vezettek, ahol egy pici, fehér bundás figura kuporgott. Olyan kicsi volt, mint Mirkó, de egészen másnak tűnt, mint bárki, akit eddig látott.
Megjelenik egy titokzatos barát a fehér tájon
– Szia! – köszönt Mirkó bátortalanul. – Ki vagy te?
A kis figura felnézett, s félénken rámosolygott.
– Én vagyok Hópihe, a hómanó – felelte vékony, csilingelő hangon. – Elvesztem a nagy hóviharban, és most nem találom az utat haza.
Mirkó rögtön megsajnálta Hópihét. Nagyon jól tudta, milyen nehéz egyedül lenni, főleg a hideg téli erdőben.
– Nem baj, Hópihe! Maradj itt velem! Majd együtt kitaláljuk, mit tegyünk – mondta lelkesen, s Hópihe hálásan bólintott.
Közös játék és nevetés a havas erdőben
A két kis manó hamar barátok lettek. Mirkó megmutatta Hópihe-nek a legszebb hófödte tisztást, ahol hóangyalokat csináltak és hosszú, kacagó csíkot húztak maguk után a hóban. Ráleltek egy jeges pocsolyára is, ahol óvatosan csúszkáltak, és közben versenyeztek, ki tud tovább egyensúlyozni.
Néha megálltak, hogy nagy hókupacokat építsenek, s hógolyókat gurítottak egymás felé. Hópihe csillogó szemmel nézett körül.
– Milyen jó, hogy megtaláltalak, Mirkó! – mondta boldogan. – Azt hittem, örökre egyedül maradok ebben a nagy hóban.
Mirkó nevetett, és barátja vállára tette a kezét.
– Soha nem vagy teljesen egyedül, amíg van, aki szerethet – mondta bölcsen.
Barátság, amelyet a tél varázsa kovácsol
Ahogy telt a nap, a két kis manó együtt keresett ételt, s melegedtek egymás mellett egy odvas fa tövében. Mirkó azt is észrevette, hogy ha Hópihe közelében van, mintha kevésbé fázna, mintha a barátságuk melege átjárná a szívét.
Délután felbukkantak Hópihe családjának nagy, hófehér bundás manói is, akik végre rátaláltak az elveszett kicsire – és Mirkóra is. Nagy öröm lett, mindenki nevetett és összebújt.
– Köszönöm, hogy vigyáztál a kis Hópihe barátunkra! – mondták boldogan a hómanók.
Mirkó csak mosolygott, mert tudta, hogy egy igazán különleges barátra lelt a havas téli napon. Azóta Mirkó már sosem érezte magát magányosnak, mert tudta, hogy a barátság ott születik, ahol nyitott szívvel fordulunk egymás felé, még a leghidegebb téli napon is.
Így történt, ahogy mondom, így volt, vagy talán nem is volt, de igazán szép mese volt – a kis manóról, aki barátot talált a hóban. Mert a szeretet és a jóság mindig utat tör magának, még a legnagyobb hóban is.