Mikulás napja:
Egy különleges hóember születése a téli éjszakán
Volt egyszer egy kis faluban, a nagy hegyek lábánál, ahol minden tél csodaszép volt, és hó borította a mezőket, háztetőket. Egy hideg, csillagos éjszakán a falu gyerekei kacarászva, piros orral és meleg sapkában egy különös hóembert építettek a főtéren. Két szénszem, répaorr, mosolygós száj került az arcára, fejére egy régi, kopott kalap. A legkisebb fiúcska, Peti, még egy meleg sálat is kötött a nyaka köré.
Ahogy a holdfény végigtáncolt a havas téren, a hóember halkan felsóhajtott. Egyszer csak életre kelt! Körbenézett, és boldog lett, hogy ilyen sok kedves gyerek veszi körül.
– Milyen jó itt lenni veletek! – mondta halkan, de a gyerekek csak nevetve szánkóztak tovább, észre sem vették, hogy a hóember szíve megtelt szeretettel.
A tavasz közeledtével megváltozik a világ
Telt-múlt az idő, és egy nap apró cseppek hullottak az égből. A hó teteje olvadni kezdett, a fák rügyeztek, és a madarak egyre hangosabban csicseregtek. A hóember észrevette, hogy teste vékonyabb lett, karja megrövidült, és a sál is kezdett lecsúszni a nyakáról.
– Jaj nekem, ha így megy tovább, elolvadok! – gondolta ijedten.
Peti minden reggel kijött hozzá, hogy köszönjön neki.
– Hóember, miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte egyik reggel.
– Azért, mert félek, hogy elolvadok, és akkor sosem látlak többé titeket – válaszolta a hóember szomorúan.
Peti megsimogatta a hóember szénből készült kezét.
– Ne félj, biztosan találunk valami megoldást! – mondta biztatóan a kisfiú.
A hóember eltökélt vágya: túlélni az olvadást
A hóember elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy tovább éljen. Este, amikor a hold újra felragyogott, elmesélte az álmát a téren sétáló nyuszinak és a kíváncsi verébnek.
– Szeretném, ha valahogy maradhatnék, hogy lássam, ahogy a gyerekek nyáron is játszanak a téren – mondta.
A nyuszi csodálkozva billentette a fejét.
– De hát a hóember télen van, tavasszal és nyáron minden más lesz, új dolgok történnek!
A veréb is megszólalt.
– Talán lehet másképp is maradandó a szereteted… nem csak hóemberként!
Segítség a barátoktól: közös megoldás keresése
Peti, a nyuszi és a veréb azon törte a fejét, hogyan segítsenek a hóembernek. Egyik nap Peti izgatottan szaladt haza, hogy hozzon egy nagy üres üveget.
– Mi lenne, ha készítenénk neked egy kis „emlékdobozt”? – kérdezte a hóembertől. – Belerakhatjuk a sáladat, a kalapodat, meg a répaorrod, és így mindig veled leszünk, még nyáron is!
A hóember először szomorúan nézett, de aztán rájött, mekkora öröm, hogy a barátai nem hagyják magára. A gyerekek mind összegyűltek, hogy elbúcsúzzanak a hóembertől. Beszélgettek, énekeltek, és mindenki belerakott valami apróságot az üvegbe, amit a hóemberről őrizni akartak.
Ahogy a nap egyre melegebben sütött, a hóember lassan elolvadt, de senki sem szomorkodott. A szeretetét és emlékét mindenki a szívében hordozta, és az új „hóemberdoboz” a falusi gyerekek kedvenc kincse lett.
Végül mindenki tanul valamit a hóember történetéből
És ekkor a hóember is megértette: nem az a fontos, hogy örökké hóember maradjon, hanem hogy szerette és szerették őt. A barátság és a szeretet nem múlik el, még akkor sem, ha a hó elolvad.
Ezután, amikor eljött a nyár, a gyerekek gyakran ültek a padon a téren, nézegették a hóember emlékdobozát, és meséltek egymásnak a téli kalandokról. Mindig emlékeztek rá, hogy a szeretet örök, és a legnagyobb csodák a szívünkben laknak.
Így volt, igaz is volt, mese volt – vagy talán nem is igazán volt, de ilyen szép mese volt!