Mikulás napja:
Az utolsó karácsony előkészületei és izgalmai
A Mikulásfalván minden évben óriási izgalom előzi meg a karácsonyt. A manók sietve csomagolják az ajándékokat, csilingelnek a kis harangok, és a szánkó már régen készen áll, hogy újra útra keljen. Idén azonban valami más volt a levegőben. Az öreg Télapó, akinek már hófehér a szakálla és piros orra is egyre pirosabb, csendesebben járkált a műhelyben.
„Manók, hozzátok ide a piros csizmámat, kérlek!” szólt Télapó. A legkisebb manó, Pityu, odaszaladt és kis cipőfénnyel pucolta az öreg csizmákat, mert a Télapó mindig szerette, ha szépen csillognak. A többi manó kíváncsian figyelte, vajon miért olyan szomorkás mostanában a Mikulás. A macska, Cirmi, is odadörgölőzött hozzá, mintha ő is érezné, hogy valami készül.
Télapó elhatározza: itt az utolsó nagy út ideje
Egy este a kandalló fényénél Télapó leült a manók közé, és így szólt: „Kedves barátaim, éreztem a szívemben, hogy eljött az idő. Az idei lesz az utolsó repülésem a világ körül.” A manók álmélkodva nézték, egyikük még a sapkáját is félredöntötte az ijedtségtől.
„De Télapó, miért?” kérdezte Pityu manó. „Azért, mert minden gyereknek meg kell tanulnia, hogy a karácsony lényege a szeretet, nem csak az ajándék. Mostantól ti, manók, segítetek majd a szívekbe csempészni a jóságot.” Télapó mosolygott, de a szeme sarkában könny csillogott.
A szánkó és a rénszarvasok történelmi útra kelnek
Eljött az a csodás éjszaka, amikor a szánkó ajándékokkal teli zsákja megtelt, és a rénszarvasok is izgatottan toporogtak a hóban. Rudolf, a piros orrú rénszarvas, hangosan szuszogott. „Indulhatunk, Télapó?” kérdezte.
„Indulhatunk, Rudolf! Ez egy különleges út lesz.” És máris feldübörgött a szán, szikrázott a hó, ahogy elrugaszkodtak a csillagos ég felé. A városok alatt minden ablakban gyertyák égtek, és a gyerekek álmodtak a karácsonyról. Télapó és a rénszarvasok csendben suhantak a házak felett, mindenhová egy kis ajándékot és sok szeretetet csempészve.
Meglepő kihívások és váratlan találkozások éjjel
De az út most nehezebb volt, mint valaha. Egy hatalmas hóvihar kerekedett, belepte az eget, és a szél majd’ lesodorta a szánkót. „Rudolf, tartsd az irányt!” kiáltotta Télapó, de a rénszarvasok is érezték, hogy most igazán össze kell fogniuk.
Egyszer csak a hófelhők között egy kislány hangját hallották: „Segítség!” Télapó rögtön odairányította a szánkót. A kis Anna elveszett a hóban egy aprócska házikó előtt. „Ne félj, Anna, itt vagyok!” mondta Télapó, és meleg takarót terített a vállára.
„Köszönöm, Télapó!” suttogta Anna, arcán mosoly ragyogott. „A karácsony igazából arról szól, hogy szeretjük egymást és segítünk, ugye?” kérdezte. Télapó bólintott, és a szemében újra felragyogott a remény. Ez volt az utolsó út legnagyobb ajándéka: segíteni másokon.
Búcsú a legendától: Télapó és a karácsony új arca
Amikor az utolsó ajándék is a helyére került, Télapó és a rénszarvasok elindultak hazafelé. A hó már nem hullott, csak a csillagok ragyogtak. „Köszönöm, barátaim,” mondta Télapó, „nélkületek nem sikerült volna.”
Otthon a manók már várták őket, és boldogan ölelték át Télapót. „Ne szomorkodjatok,” mondta az öreg, „minden karácsonyban ott leszek a szívetekben, amikor szeretettel fordultok egymáshoz.” Így hát a manók minden évben folytatták a Télapó munkáját: segítettek, ahol tudtak, és megtanították a gyerekeket, hogy a karácsony igazi csodája a jóságban és a szeretetben rejlik.
Így történt hát, hogy Télapó utolsó repülése nemcsak egy éjszaka, hanem egy új kezdet lett mindenkinek, aki hisz a szeretet erejében.
Így volt, így nem volt, ez bizony egy mese volt!