Mikulás napja:
A hócsillám legendája: hogyan kezdődött minden
Réges-régen, egy messzi, havas erdő mélyén, élt egy apró manó, akinek a neve Zsömle volt. Zsömle nem volt éppen bátor, de annál kíváncsibb: szerette megfejteni a természet titkait, és mindig új dolgokat akart kipróbálni. A manók falva kicsinyke volt, ám a hó minden télen vastagon belepte a háztetőket, és a fák ágain is csillogott a fagyos dér.
Egy este, amikor a csillagok fényesen ragyogtak az égen, Zsömle a manólak ablakán keresztül nézte a hópelyheket. „Milyen csodásan ragyognak!” sóhajtotta. „Bárcsak megmutathatnám mindenkinek, hogy a hó mennyire gyönyörű, ha egészen közelről nézzük.”
Egy kíváncsi manó különös találmánya születik
Másnap Zsömle elhatározta, hogy alkot valami különlegeset: valamit, amiben benne lesz a tél összes ragyogása. Kiment az erdőbe, és gyűjtött jégkristályokat, fenyőtűket, sőt, még egy kevés holdfényt is „elcsípett” egy különleges üvegcsébe.
Otthon a kis műhelyében összekeverte a jégkristályokat és a fenyőtűket, majd óvatosan hozzátett egy csepp holdfényt. Egyszer csak apró szikrák pattantak elő, és a hókristályok mind felragyogtak! „Hócsillám!” kiáltotta boldogan. A keze között egy marék csillámló, fehér por szikrázott – mintha az egész tél varázslata ott lapult volna benne.
A hócsillám varázsa: mitől olyan különleges?
Zsömle hamar észrevette, hogy a hócsillám nemcsak gyönyörű, hanem varázslatos is. Ha egy kis hócsillámot fújt a levegőbe, a kismadarak vidáman csiviteltek, a fák mintha zöldebbnek tűntek volna, és a hó még fényesebben csillogott. Olyan volt, mintha a szeretet és az öröm is szétáradt volna a faluban.
Egyik este, mikor a manók a nagy közös vacsorájukhoz gyűltek, Zsömle elhatározta, hogy megosztja a hócsillámot mindenkivel. „Kedves barátaim,” mondta félénken, „valami különlegeset szeretnék mutatni nektek.” Azzal egy csipet hócsillámot fújt a tűz fölé – és a szoba hirtelen tele lett apró, csillogó fényekkel, amik olyan gyorsan táncoltak, mint a nevetés.
A manó kihívásai és a falu reakciói a hócsillámra
Először mindenki csak csodálkozott. A manólányok és a manófiúk szeme elkerekedett. „Ez varázslat!” suttogta az egyik kismanó. „De jó lenne, ha minden télen ilyen szép lenne a hó!” mondta a másik. Az öreg manók azonban kissé bizalmatlanok voltak.
„Vajon nem lesz baja a falunak ettől a különös portól?” kérdezte Morzsa, a legidősebb manó.
Zsömle bólintott. „Nem, hiszen csak a természet csodáiból készült. A hócsillám a szeretet és az öröm erejéből született.”
De a faluban volt, aki nem hitt neki. Egyik este valaki elrejtette Zsömle hócsillámos üvegcséjét, hogy bebizonyítsa: nélküle is ragyogni fog a hó. Ám a következő reggel a falu szürkének tűnt, mintha elveszett volna a fény.
A manók ekkor rájöttek, hogy a hócsillám nemcsak a havat, hanem a szíveket is megszépíti. Az a kis szeretet, amit Zsömle beletett, mindenkit boldogabbá tett.
Hócsillám ünnepe: a manó öröksége tovább él
Ezután minden télen megrendezték a Hócsillám Ünnepet. Zsömle tanította a manókat, hogyan készítsenek hócsillámot, de hozzátette: „A legfontosabb hozzávaló a szeretet. Anélkül csak szürke por maradna.”
A manók minden évben együtt készítették el a hócsillámot, és szétfújták a falu utcáin. A hó újra csillogott, és mindenki szívét melegséggel töltötte el az ünnep.
Zsömle pedig, aki egykor félénk és magányos volt, most a falu legkedveltebb manója lett. Tudták róla, hogy nemcsak varázslatos port, hanem boldogságot is tud adni mindenkinek.
Ilyen volt Zsömle, a manó, aki feltalálta a hócsillámot. És ha néha nagyon figyelsz egy havas éjszakán, talán te is látsz egy-két csillámló port táncolni a levegőben.
Így volt, igaz is volt, mese is volt!