Mikulás napja:
Egy különleges kisgyerek történetének kezdete
Egyszer nagyon régen, talán még az én nagymamám idejében, vagy talán még annál is régebben, volt egy kis falu, a völgyek között. Ebben a faluban élt egy kisgyerek, akit mindenki csak úgy ismert: a kisgyerek, aki nem kért semmit. A neve Máté volt, barna haja göndören göndörödött a homlokára, szemei mindig mosolyogtak.
Máté minden reggel vidáman ébredt. A szobája nem volt nagy, de tele volt szeretettel, s az ablakából látni lehetett a réten játszó báránykákat. Anyukája gyakran kérdezte: „Mit szeretnél reggelire, Máté?” De Máté csak megölelte és azt mondta: „Amit te szeretsz, azt én is szeretem.”
Miért nem kért semmit a kisgyerek?
Máté sosem kért játékot, sem új ruhát, sem valami különleges édességet. Ha a boltban jártak, a többi gyerek néha vágyakozva mutatott rá egy-egy színes labdára vagy csokira, de Máté csak nézelődött és mosolygott. A boltos néni is megkérdezte tőle egyszer: „Nem szeretnél egy kis csokit, Máté?” Ő csak a fejét rázta.
Nagymamája próbált rájönni, miért van ez így. Egyszer, mikor Máté az udvaron játszott, magához hívta és azt kérdezte: „Máté, miért nem kérsz semmit? Hiszen más gyerekek annyi mindent szeretnének!” Máté elmosolyodott, megsimogatta a nagymamája kezét, és halkan így felelt: „Nagymama, nekem elég, ha együtt lehetünk, és minden nap látom, hogy mosolyogtok. Nekem az boldogság.”
A környezet reakciói és a család aggályai
A falu lakói egyre többször suttogtak Máté különös szokásáról. Az iskolában is felfigyeltek rá, hogy sosem vágyik semmire, de mindig segít a társainak, ha valamelyikük elesik, vagy ha valaki szomorú. Az anyukája néha aggódott, vajon rendben van-e a kisfia. Titokban azt gondolta, talán nem meri kimondani, mit szeretne, vagy fél, hogy zavarja őket a kívánságaival.
Egy este, amikor lefekvéshez készülődtek, az édesapja leült mellé az ágy szélére. „Máté,” mondta gyengéden, „biztos vagyok benne, hogy vannak álmaid. Elmondanád nekem, miről álmodsz?” Máté elgondolkodott, majd így válaszolt: „Álmodom arról, hogy mindenki boldog. Azt szeretném, ha mindig szeretettel lennénk egymás iránt.”
Hogyan változtatta meg a helyzet a mindennapokat?
Ahogy telt az idő, a család és a falu is kezdte megérteni Mátét. Az emberek észrevették, hogy attól, hogy valaki nem kér folyamatosan új dolgokat, még lehet nagyon boldog. Sőt, Máté többet adott, mint gondolták: a figyelmét, a szeretetét, a mosolyát. Egy nap, amikor a szomszéd néni elesett az úton, Máté rögtön odaszaladt, felsegítette és addig maradt vele, amíg jobban nem érezte magát.
A többi gyerek is elkezdte utánozni Mátét. Kevesebbet veszekedtek a játékokon, többet játszottak együtt, és gyakran örültek annak, amijük van. Karácsonykor Máté saját kezűleg készített kis meglepetéseket mindenkinek, és ezek a kis ajándékok sokkal értékesebbek lettek mindenki szemében, mintha boltban vásárolták volna őket.
Mit tanulhatunk a kisgyerek példájából?
Az idő múlásával mindenki megtanulta, hogy a legnagyobb boldogság gyakran a legegyszerűbb dolgokban rejtőzik: egy ölelésben, egy mosolyban, vagy abban, ha szeretetet adunk egymásnak. Az emberek már nem csodálkoztak azon, hogy Máté nem kér semmit, hiszen minden nap adott valamit: őszinte szeretetet és törődést.
Így volt hát, hogy a kisgyerek, aki soha semmit nem kért, mégis a legtöbbet adta mindenkinek. A falu lakói soha nem felejtették el Máté mosolyát, és a szívükben örökre megmaradt a tanítás: nem a kívánságaink, hanem a szívünk tesz minket boldoggá.
Így volt, igaz volt, tán mese volt – de talán egyszer mégis megtörtént.