Mikulás napja:
A manó titokzatos érkezése a gyerekek városába
Egyszer volt, hol nem volt, egy kisváros szélén halkan suhant át a szél, a házak ablakai mögött gyermekek aludtak békésen. Ám egy különös éjjelen valami szokatlan történt. A városka főterén egy puhatalpú, zöld sapkás manó lépett ki a holdfényből, mintha a csillagok közül pottyant volna le. Senki nem tudta, honnan jött, csak azt, hogy minden lépésénél finom csillámpor keringett körülötte.
Reggel, amikor a gyerekek az iskolába indultak, észrevették, hogy a játszótér hintája alatt egy aprócska, színes levelekkel borított papírdarab fekszik. Egy kisfiú, Marci vette észre először.
„Nézzétek, mi ez?” kérdezte kíváncsian a többiektől.
A papíron egy üzenet állt: „Ma este találkozhattok velem, ha nagyon szeretnétek álmodni valami szépet. Csak csukjátok be a szemeteket, és gondoljatok rám!” A gyerekek összesúgtak, izgatottak lettek, és egész nap erről beszéltek.
Hogyan tanította meg a manó az álmodás művészetét
Este, amikor a gyerekek ágyba bújtak, mind gondoltak a titokzatos manóra. És ekkor halkan, szinte suttogva, egy kedves hang szólt hozzájuk:
„Ne féljetek álmodni! Az álmok a ti csodás kalandjaitok, ahol bármi megtörténhet! Ha hunyjátok le a szemeteket, és elképzeltek egy színes léggömböt, máris elindulhatunk együtt!”
Marci, Luca, Nóri és sok más kisgyerek egyszerre képzelte el a piros, kék, zöld és sárga léggömböket. A manó hangja vezette őket: „Induljunk el együtt egy varázslatos utazásra! Csak kapaszkodjatok a léggömb madzagjába, és repülünk!”
Az első közös álom: varázslatos kaland az éj leple alatt
A gyerekek szeme előtt a szobájuk fala eltűnt, és máris a levegőben lebegtek, magasan a város házai felett. A manó ott lebegett mellettük, zöld sapkája suhogott a szélben. Mindegyik gyerek léggömbjén ott ült egy apró, vidám manófigura, aki nevetve köszöntötte őket.
„Készen álltok egy kis csínyre?” kérdezte a manó huncutul.
„Igen!” felelte egyszerre mindenki.
Elrepültek a város fölött, átszálltak virágmezőkön, csillogó folyók fölött, és még egy óriás macskával is találkoztak, aki egércsapatot kergetett, de aztán együtt csúszdáztak le a szivárványon. A gyerekek nevettek, tapsoltak, minden félelmük szertefoszlott. A manó pedig mindig ott volt, ha valaki megijedt egy árnyéktól vagy egy furcsa hangtól.
„Ne félj, hisz ez csak álom! Az álmokban minden jóra fordulhat!” bátorította őket.
A gyerekek változása: bátrabb és boldogabb álmok
Amikor reggel felébredtek, mindegyikük mosolygott. Marci már nem félt a sötétben, mert tudta, hogy az álmaiban bármikor elrepülhet a manóval. Luca bátrabb lett, mert álombéli kalandjaiban megtanulta, hogy ha elesik, fel lehet állni, és újra nevetni.
A gyerekek az iskolában egymásnak mesélték az álomkalandokat, és minden este újra és újra találkoztak a képzeletükben a manóval. Segítettek egymásnak kitalálni szép álmokat, és ha valaki rosszat álmodott, a többiek biztatták: „Ne aggódj, legközelebb majd veled tartunk a manóhoz!”
A városban hamarosan nem volt többé olyan gyerek, aki félt volna elaludni. Mindannyian megtanultak álmodni, bátran és boldogan.
A manó búcsúja és az álmodás örök ajándéka
Egy éjjel a manó utoljára szólalt meg.
„Most már tudjátok, hogyan kell álmodni. Az álmok a szívetekben élnek. Ha valaha is elfelejtenétek, csak gondoljatok rám, és az álom újra eljön hozzátok!”
A gyerekek hálásan integettek, és a manó lassan eltűnt a csillagok között.
Azóta is minden éjjel álmodnak a gyerekek, vidáman, bátran, szeretettel.
Így történt, igaz volt, mese volt!