Mikulás napja:
A sűrű fák között, egy nagy, mohával borított kő tövében lakott egy aprócska manó, akit Máténak hívtak. Máté sosem volt igazán bátor manó, de a barátai mindig szerették, mert szívből kedves volt, és sosem mulasztotta el megosztani az uzsonnáját vagy meghallgatni mások baját. Volt azonban valami, amitől Máté annyira félt, hogy ilyenkor még a fülét is összecsukta: ez pedig a hóesés volt.
Amikor közeledett a tél, és a fák ágain megült az első dér, Máté már messziről figyelte az eget. Sosem felejtette el azt az estét, amikor egészen kicsi manóként egy nagy hópehely ráesett az orrára, és az hűvösen megcsiklandozta. Azóta Máté mindig attól tartott, hogy a hó elrejti a házikóját, vagy hogy a nagy hókupacokban elveszhet.
Egy reggel, amikor a madarak csendben szunyókáltak, és a nap még csak pislákolt a fák között, Máté félve kinyitotta az ajtaját. Az egész erdő fehérben tündökölt, minden ágon, bokron, sőt még a kő tetején is vastagon ült a hó. A manó ijedten becsapta az ajtót, és gyorsan a meleg pokróca alá bújt.
Nem sokkal később kopogás hallatszott. A barátai, Bíborka, a vörösbegy és Zsombor, a kisegér álltak az ajtóban. „Máté, gyere ki velünk! Nézd, milyen szép minden!” – csicseregte Bíborka. Máté csak a fejét rázta. „Én… én nem merek. A hó hideg, csúszós és minden eltűnik alatta. Mi lesz, ha nem találok vissza?”
Zsombor ekkor odasomfordált az ajtóhoz. „Ne félj, Máté! Mi mindig veled vagyunk. Együtt minden könnyebb!” Bíborka is bólogatott. „Mi nem hagyunk elveszni! Játsszunk egy kicsit a hóban, és meglátod, mennyi vidámságot rejt!”
Máté óvatosan kinézett. Látta, hogy barátai szívesen segítenének, és az is eszébe jutott, milyen jó érzés velük lenni. Végül nagy levegőt vett, felvette a vastag, piros sálját, és kilépett a hóba.
Az első lépése bizonytalan volt. A hó ropogott a lába alatt, és a hideg rögtön megcsípte a manólábujját. De Zsombor megfogta a kezét, Bíborka pedig körülötte repkedett, és vidáman énekelt. Máté próbált mosolyogni, és lépésről lépésre bátrabb lett. Egy kis idő múlva már ő is labdázott a hóban, hóangyalt készített, és megpróbálta elkapni a hulló hópelyheket.
Hirtelen nevetés harsant. „Nézd, Máté, a hó nem is olyan félelmetes, igaz?” – kérdezte Zsombor. „Valóban nem!” – felelte Máté örömmel. „Olyan, mintha ezer puha párna borítaná az erdőt.” Bíborka is rámosolygott. „A félelmek néha csak addig nagyok, amíg meg nem próbáljuk legyőzni őket. Mi mindig itt leszünk neked!”
Aznap délután Máté már teljesen megfeledkezett a régi félelméről. Hóembert építettek, hócsatát vívtak, és az erdő legnagyobb csúszdáján is lecsúszott, Zsomborral együtt. Amikor a nap lement, mindannyian Máté házikójában melegedtek, és Máté boldogan nézett ki az ablakon a csillogó, fehér hóra.
„Köszönöm, barátaim!” – mondta csendesen. „Most már tudom, hogy a hóesés nem csak hideg és rémisztő, hanem tele van varázslattal és örömmel. És a legjobb, ha együtt vagyunk.”
Így történt, hogy a kis manó, aki annyira félt a hóeséstől, végül megtanulta szeretni a telet. Barátai segítségével leküzdötte a félelmét, és rájött, hogy együtt minden könnyebb és szebb.
Így volt, úgy volt, mese volt, talán igaz sem volt. A szeretet és a bátorság mindig segít, hogy legyőzzük, amitől félünk.