Mikulás napja:
Karácsony közeledtével minden gyerek ajándékra vágyik. Az utcákon fények ragyognak, a kirakatokban mindenféle játékok, csillogó-villogó autók, babák és társasjátékok sorakoznak. A gyerekek színes ceruzákkal írják leveleiket a Mikulásnak, és nagy izgalommal találgatják, vajon mit találnak majd a fa alatt.
Egy kisvárosban, a Tölgyfa utca végén lakott egy kisfiú, akit Bendegúznak hívtak. Bendegúz csendes, álmodozó kisfiú volt, aki szerette nézni a hópelyheket, ahogy táncolnak a levegőben. Szerette a meséket is, és esténként gyakran ült az ablakban, nézte a csillagokat, és azon tűnődött, vajon milyen lehet az igaz barátság.
Egy napon, amikor a karácsony már nagyon közel volt, Bendegúz édesanyja megkérdezte, mit szeretne kapni ajándékba. Bendegúz elmosolyodott, és azt felelte: – Anya, én idén nem szeretnék játékot vagy édességet. Inkább szeretnék egy barátot.
Az anyuka meglepődött, hiszen ilyet még soha nem hallott. – Biztos vagy benne, kisfiam? Egy játékautó vagy egy plüssmaci sem kell? – kérdezte kedvesen.
Bendegúz a fejét rázta. – Nem, anya. Néha egyedül érzem magam, és úgy gondolom, ha lenne egy barátom, mindketten boldogabbak lennénk. Játszhatnánk, nevethetnénk, megoszthatnánk egymással a titkainkat.
Az apa is hallotta a beszélgetést, és összenéztek az anyával. Majd apa megszólalt: – Hát, ez igazán különleges kívánság! Meglátjuk, mit tehetünk.
A szülők tanakodni kezdtek. Arra gondoltak, hogy meghívják a szomszédba nemrég költözött családot, akiknek hasonló korú kisfiuk volt, Áron. Másnap délután átmentek hozzájuk, és megkérdezték, lenne-e kedvük átjönni egy közös sütizésre. A szomszédok örömmel fogadták a meghívást.
Amikor Áron belépett Bendegúz szobájába, eleinte mindketten kicsit félénken néztek egymásra. Bendegúz elővett egy mesekönyvet, megmutatta Áronnak a kedvenc oldalát.
– Szereted a sárkányokat? – kérdezte tőle halkan.
– Nagyon! – válaszolta Áron, és széles mosoly terült el az arcán.
Az első félénk pillanatok után elkezdtek együtt játszani. Együtt építettek hóvárat az udvaron, hócsatáztak, majd bent meleg teát ittak és kekszet majszoltak. Áron elmesélte, milyen volt az előző városban lakni, Bendegúz pedig elárulta, hogy fél kicsit a sötétben. Áron megnyugtatóan megfogta a kezét: – Én is szoktam félni, de ha együtt vagyunk, biztos nem lesz baj!
Ahogy telt az idő, a két kisfiú egyre több időt töltött együtt. Megosztották egymással örömeiket, félelmeiket, és együtt nevettek a legkisebb dolgokon is. Bendegúz édesanyja boldogan nézte őket, és szíve megtelt melegséggel, hogy fia ilyen igazi barátra talált.
Karácsony estéjén, amikor a család együtt ült a feldíszített fa körül, Bendegúz odasúgta Áronnak: – Tudod, idén te vagy a legnagyobb ajándék, amit kaphattam.
Áron elpirult, de mosolygott. – Te is nekem – felelte halkan.
A szülők egymásra néztek, és érezték, hogy idén különösen szép karácsonyuk van. Nem a játékok, nem a csomagok jelentették az ünnepet, hanem az, hogy a gyerekek között megszületett a barátság, amely minden aranynál és ezüstnél többet ér.
Mit tanulhatunk a kisfiú döntéséből mindannyian? Néha a legszebb ajándék nem valami, hanem valaki. Az őszinte barátság és a szeretet olyan kincsek, amelyeket nem lehet becsomagolni, de egész életünkben elkísérhetnek minket.
Így volt, így nem volt, ez volt az a mese, talán igaz is, talán nem – de egy biztos: egy jó barát mindennél többet ér!