Mikulás napja:
Egy különös nap kezdete: a manó és a varázscsoki
Volt egyszer egy aprócska manó, aki az erdő szélén, egy mohos odúban lakott. A neve Tölgyike volt, mert gyerekkorában mindig a legnagyobb tölgyfa alá bújt, ha megijedt. Tölgyike nagyon kíváncsi manó volt, minden nap új helyeket fedezett fel, és imádott finom falatok után kutatni.
Egy reggel, amikor a harmat még csillogott a fűszálakon, Tölgyike egy különös fényű dobozkát talált a bokrok alatt. Rá volt írva: „Varázscsoki – csak bátraknak!” De a manók nem mindig tudnak olvasni, főleg ha már csiklandozza őket a kíváncsiság.
Véletlen találkozás a titokzatos csokival
Tölgyike először csak megszagolta a dobozt, aztán óvatosan kinyitotta. Benne csillogó, aranyfóliába csomagolt csoki lapult. „Milyen illatos!” – súgta magának. Egy pillanat alatt eltűnt a csoki a hasában, olyan gyorsan, hogy észre sem vette, mennyire különleges falatot kóstolt.
Ahogy Tölgyike finomítgatott a csoki ízén, egyszer csak furcsa érzés futott végig rajta. Megszédült egy kicsit, majd egy hatalmasat tüsszentett. „Hapci!” – kiáltotta, és ekkor kezdődtek a csodák.
Az első furcsa jelek: a varázslat hatása
Tölgyike meglepődve nézett körül: a fák levelei szivárványszínűre váltottak, a madarak pedig olyan dallal köszöntötték, amilyenről még sosem hallott. A manó észrevette, hogy amikor tapsol a kezével, aprócska buborékok szállnak fel, amelyekben pillangók táncolnak.
Hamarosan találkozott Borókával, a kedves mókussal, aki csodálkozva pislogott rá. „Mi történt veled, Tölgyike? Miért szikrázik a bajuszod minden nevetésnél?” Tölgyike csak nevetett, de közben érezte, hogy valami egészen furcsa történik vele.
Kalandok a manó új képességeivel
Ahogy haladt az erdőben, minden lépésnél újabb és újabb kalandok várták. Egyik pillanatban akkora lett, mint egy sündisznó, a következőben olyan apró, mint egy katicabogár. Amikor kedvesen szólt egy virághoz, az táncolni kezdett, és illatos szirmokat hullatott a lábaihoz.
Egy béka ugrott elé, és így szólt: „Tölgyike, segítenél nekem átjutni a patakon? Egyedül félek!” Tölgyike mosolygott, és egyetlen tapsolással varázshidat teremtett a víz fölé. „Köszönöm!” – rikkantotta boldogan a béka.
Délutánra az egész erdő tele lett mókás varázslatokkal. Tölgyike segített egy fészekből kiesett cinegének visszarepülni, egy nyuszinak pedig eltüntette az ijesztő árnyakat a bokrok alól. Bármerre ment, mindenki mosolygott rá, mert ahol Tölgyike járt, ott egy kicsit szebb lett a világ.
Tanulságok és a varázscsoki utóélete
Amikor eljött az este, Tölgyike fáradtan ült le a kedvenc faágára. Ekkor újra ott termett előtte a titokzatos csokis doboz. De most már egy üzenet is volt benne: „A varázserő legnagyobb titka a szeretet és a jóság. Oszd meg másokkal, amit kaptál!”
Tölgyike elmosolyodott, mert rájött, hogy a csoki csak a kezdet volt. Az igazi varázslat abban rejlik, ha segítünk egymásnak, ha jószívűek és figyelmesek vagyunk. Így hát elhatározta, hogy minden nap valami jót tesz az erdő lakóival, és mindig szeretettel fordul feléjük.
És azóta, ha valaki eltéved az erdőben, vagy szomorú egy kicsit, Tölgyike mindig ott terem, hogy megvigasztalja és segítsen neki. Mert a legnagyobb csoda a világon nem más, mint a szeretet és a kedvesség.
Így volt, így nem volt, volt egyszer egy varázslatos csoki, egy bátor manó, és sok-sok jóság. Ez volt a mese, lehet, hogy igaz is volt, lehet, hogy nem – de biztosan szép volt!