A Mikulás házában már november végén elkezdődött a sürgés-forgás. A hópelyhek táncoltak az ablak előtt, bent pedig a kandallóban pattogott a tűz. Mindenki izgatottan várta, hogy eljöjjön a karácsonyi ajándékozás ideje. A manók sapkája vidáman billegett, ahogy csomagolták az ajándékokat. Mikulás mosolyogva nézett körbe a műhelyben.
– Hohó, gyerekek, alig várom, hogy elinduljunk! – mondta Mikulás, és megsimogatta legidősebb rénszarvasát, Rudolfot.
A manók boldogan zizegtették a csomagolópapírt, csomót kötöttek a szalagokra. Az egész sarkvidéki műhelyben érezni lehetett a készülődés örömét. Hópihe manó még egy kis verset is mondott, miközben csomagolt:
– Hó esik, fúj a szél,
ajándékot viszünk szerte szét!
De egy reggel, amikor Mikulás álmosan kiballagott a műhelybe, rémült kiáltást hallott:
– Mikulás, baj van! – szaladt oda Csiling manó. – Eltűntek az ajándékok!
Mikulás egyszerre felébredt. Belépett a műhelybe, és látta, hogy a polcok üresek, minden ajándék eltűnt. Rudolftól a legkisebb manóig mindenki csak nézett, hogy hol lehetnek a meglepetések.
– Ez nem lehet! – sóhajtott Hópihe. – Hogyan lehetséges ez?
Mikulás végiggondolta. Sosem fordult még elő ilyesmi. Tudta, hogy valamit tenniük kell, hiszen a gyerekek világszerte várták az ajándékokat.
– Ne csüggedjetek! – mondta Mikulás határozottan. – Közösen megoldjuk ezt a rejtélyt!
A csapat gyorsan összeállt. Ott voltak a leghűségesebb manók: Hópihe, Csiling, Szivárványka, valamint Rudolf és barátai, a rénszarvasok. Csatlakozott hozzájuk egy hóbagoly, Búbánat, aki mindig mindent meglát a magasból.
– Akkor induljunk! – bólintott Mikulás. – Először is keresünk nyomokat a hóban.
A manók vizsgálni kezdték a hófedte udvart, a rénszarvasok szimatoltak, Búbánat pedig körberepülte a műhelyt. Hirtelen Szivárványka manó kiáltott:
– Nézzétek, apró lábnyomok vezetnek az erdő felé!
A csapat elindult a nyomokon, egészen az erdő széléig. Ott egy kis, piros sapkás mókus kuporgott, mellette nagy kupac dió és mogyoró. Meglátta Mikulást és megszeppent.
– Szia, Mókuska! Te láttad valaki elvitte az ajándékokat? – kérdezte kedvesen Mikulás.
– Én csak a raktárban voltam dióért – válaszolta félénken Mókuska. – De hallottam, ahogy valaki énekelt a közelben.
A csapat tovább kutatott. Az énekszót követve hamarosan egy hóemberhez értek, aki egyedül állt a fák között.
– Szia, Hóember! – köszöntötte Mikulás. – Nem láttad véletlenül, merre tűntek el az ajándékok?
A hóember elgondolkozott.
– Éjjel valaki csendben surrant a bokrok között. Úgy tűnt, mintha játszana, nem akarna rosszat.
Rudolf finoman megszimatolta a levegőt.
– Én valami különös illatot érzek. Méz és fahéj. Ez csakis a kis kobold lehet!
Mikulás elmosolyodott.
– Akkor nézzük meg a kobold házikóját!
A csapat elindult a dombon túlra, ahol a kedves, de néha csintalan kobold lakott. Kopogtattak az ajtón. A kobold kinyitotta, és zavarodottan pislogott rájuk.
– Sziasztok! – köszönt izgatottan. – Tudjátok, én csak meg akartam nézni az ajándékokat közelebbről, de túl nehezek voltak, és mind leestek a padlóra! Segítettem összeszedni, de annyira elvarázsolt a sok szép csomag, hogy elfelejtettem visszavinni őket.
Mikulás nevetett.
– Semmi baj, kis kobold, mindenkivel megesik, hogy hibázik. A legfontosabb, hogy most visszavisszük az ajándékokat, és együtt dolgozunk!
A kobold bólintott, és mindenki segített visszacipelni az ajándékokat a műhelybe. Olyan gyorsan dolgoztak, hogy estére minden a helyére került. A manók énekeltek, a rénszarvasok táncoltak, és Mikulás boldogan nézett végig a csapatán.
– Látjátok, ha összefogunk, minden akadályt le tudunk küzdeni – mondta.
Eljött a karácsony este. Mikulás végül útra kelt a szánnal, tele ajándékkal. A csapat integetett utána. Mindenki tudta, hogy a karácsony igazi ajándéka a szeretet és az összetartás.
Így történt, hogy a Mikulás és barátai megmentették a karácsonyt, és minden gyermekhez eljutott az ajándék. Szeretet, jóság és egy kis csoda nélkül semmilyen karácsony nem lehet teljes.
Így volt, igaz volt, vagy talán csak mese, ki tudja?